Soundlover's Artistic

Egy rövid. A Wrong jelölve lett a "Legjobb rock video" kategóriában, valamint a "Legjobb Vizuális Effekt" kategóriában is.

Forrás : www.depechemode.com/news.html

              UK Music Video Awards

Depeche Mode - Hole To Feed

Elkészült a Hole to Feed meglehetősen merész videója is. Ez sorrendben a harmadik dal a Sounds of the Universe - ről amihez klipp készült. A Wrong - hoz hasonlóan ez sem emészthető elsőre, és nem biztos hogy a sokadik megtekintés után majd tetszeni fog. A Peace gyengécskére sikerült képi megjelenítése után, azonban látok némi fantáziát benne, bár azt hiszem, nem fog a kedvenceim közé tartozni. Sajnálhatjuk hogy Anton Corbijn már nem vállal efféle munkákat, mert az igazán jó videókat bizony ő készítette. Mindenesetre a dal azért nagyon jó, talán ez ellensúlyozza kicsit a néhol sokkhatást kiváltó képi megjelenítést. Talán a következő majd kárpótol minket. Vagy nem.

Zhong Chi is a Chinese trip hop artist who grew up in Denmark under the influence of Northern European music.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Source and Visit : www.last.fm/music/Zhong+Chi

A Mossad felügyelet alatt 50.000 rajongó élvezheti majd a Basildoni srácok koncertjét. Az eseményen jelen lesz a csapat 4. (5.) tagjának nevezett Anton Corbijn is, aki az eseményt film formájában rögzíti majd. Meg nem erősített hírek alapján a koncertet dupla CD formájában meg is lehet majd vásárolni.

A színpad 2,6 méterre lesz a közönség első soraitól, a színpad mögött egy gigantikus a két szélen pedig két hatalmas LCD panel színesíti az alkalmat. A helyi újságok értesülései alapján a koncertet megelőzően egy sajtótájékoztatóra is sor kerül majd a stadionban. A depeCHe MODE univerzuma május 10-én egy új időszámításba lép, ahová sokunknak nyílik majd alkalma betekinteni az elkövetkező hónapokban.
 
Csütörtök / 2009.05.07. A depeCHe MODE landol a Ben-Gurion repülőtéren magángépükkel egyenesen Luxemburgból.

 

A depeCHe MODE Embraer gépe - EMB-135LR (ERJ-135LR)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szombat este, tehát Dave szülinapján az együttes hangpróbát tart majd a stadionban. Dave, Martin és Fletch a helyi Hilton szállodába költözik. A hírekben vezető helyen a csapat, így láthattunk pár képsort a színpad építéséről is
 
Péntek / 2009.05.08.  12:00 – Sajtótájékoztató a Hilton szállodában. A csapat bejelentette, hogy 6-7 dalt játszanak majd az új albumukról, és van néhány meglepetésük is. Szintén kijelentették, hogy az izraeli koncert számukra is történelmi. Arra a kérdésre, hogy melyik dal a kedvencük Fletch azt válaszolta „Just Can’t Get Enough”, amit Martin néhány másodperces nevetése követett. Dave az I Feel You-t titulálta kedvencének. Az együttes nagyon jó hangulatban nyilatkozott, a koncert előtti időt kirándulásokkal és esti sétákkal óhajtják eltölteni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Freestate.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Normandale Freestate.hu

Amikor a Controlban Rob azt mondja Ian Curtisnek, hogy "Lehetett volna rosszabb is. Lehetett volna például a Fall énekese", az utalás a 24 Hour Party People című filmre? [A Control főszereplője, Sam Riley abban Mark E. Smith-t játszotta.]

Nem, az csak egy kis belterjes poénkodás két manchesteri együttes között.

Amikor készítetted elő a filmet, nem aggasztott, hogy nagyrészt ugyanezekről az emberekről és szituációkról már csináltak egy elismert filmet?

Nem mondanám, hogy ugyanazokról az emberekről és eseményekről szól a két film, mert a 24 Hour Party People főhőse Tony Wilson, és ahogy Tony is mondta: ha felmerül, hogy a valós személyről vagy a mítoszról meséljünk, mindig a mítoszt kell választani. Az a film tele volt túlzásokkal. Szerintem nagyon vicces volt, egyedül csak az nem tetszett benne, ahogy Ian halálát mutatták. De nem aggasztott soha a 24 Hour Party People létezése, bizonyos szempontból még örültem is neki, mert így kiderült, hogy van közönség egy ilyen témával foglalkozó filmre.

Mi a problémád azzal a haláljelenettel?

Pontatlan volt. A himbálózó lábait mutatták, pedig térdenállva halt meg.

Mindig törekszel arra, hogy jó kapcsolatot alakíts ki azokkal, akiket fotózol, vagy egy kis ellenségeskedésből is kisülhetnek jó dolgok?

Születhetnek jó dolgok ellenségeskedésből is, de érdemesebb inkább a jó viszonyra törekedni. Szeretem, ha olyan emberekkel dolgozom együtt, akik bíznak bennem. Richard Avedonnak van egy híres képe Edward hercegről és a nejéről, amin nagyon ijedten néznek. Avedon tudta róluk, hogy nagyon szeretik az állatokat, ezért azt mondta nekik, hogy a stúdióba jövet a taxija elütött egy kutyát. Ők ezen teljesen ledöbbentek, és ez látszik a képen. Szóval igen, még mindig jobb vitázni, mint lagymatagnak lenni. Én kreatív embereket fotózom, és próbálok az alkotásikból, filmjeikből, számaikból, könyveikből kiindulni, mert nincs idő megismerni őket. Persze azoknak szabadabban tudok javasolni dolgokat, akikkel már nagyon régóta együtt dolgozom.

Videóklip-rendezőként mennyire kötik meg a kezedet? Kinek az ötletei szoktak megvalósulni inkább, az együttesé vagy a tieid?

Általában teljes szabadságot kapok, máskülönben nem csinálnám. Legtöbbször én hoztam az ötleteket, de így is van egy csomó, amit ki nem állhatok, például, amit az Echo And The Bunnymen Lips Like Sugarjéhez csináltam. Videóknál gyakran előfordul, hogy az egész elmegy egy rossz irányba. Egyébként már nem készítek videoklipeket.

Melyikeket nem szereted?

Amiket a Rainbirdsnek csináltam, elég középszerűek lettek. Meg az is, amit Naomi Campbell-lel. De ott van például a Heart Shaped Box, amiben a legtöbb ötlet Kurt Cobaintől származik, és mégis az az egyik kedvenc videóm.

Szerinted a YouTube és a videómegosztó site-ok milyen hatással vannak a videóklip-készítésre?

Szerintem remek, hogy kevés pénzből is lehet videóklipeket csinálni. A fotózással például éveken át az volt a baj, hogy drágák voltak a fényképezőgépek. Ma már mindenki megengedheti magának, hogy vegyen egy egyszerű gépet. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy egy csomó vacak keletkezik. Mondjuk nem vagyok egy nagy számítógép-guru, és nem is töltök órákat azzal, hogy a YouTube-ot nézegetem, pedig az ismerőseim szerint többször kellene. Aztán a szakmáról sem tudok túlságosan sokat; észrevettem, hogy egyre többen akarnak dolgozni velem, a lemezcégeket kivéve. Ilyenkor mindig magát a projektet nézem, mivel művészként nem a szakmának akarok megfelelni. Jobb olyan dolgot csinálni, amiben te magad hiszel, és akkor jó eséllyel megtalálja a helyét.

Mit gondolsz arról, hogy az emberek ma inkább letöltik a munkáidat, ahelyett, hogy megvásárolnák?

Attól függ: ha kis képeket töltenek le, amikkel amúgy sem igazán tudnak mit kezdeni, semmi bajom vele. De ha valaki azért tölti le a képeimet jó minőségben, hogy kiállítsa őket, azzal már van bajom, mivel ellopják azt a munkát, amiért megdolgoztam. Mondjuk ha egy olyan társadalomban élsz, ahol az emberek nem szerelnek zárakat az ajtókra, az még messze nem jelenti azt, hogy bemehetsz és ellophatod a dolgaikat, csak azért, mert megteheted. Szerintem a kreatív dolgokat egy bizonyos fokig védeni kell.

És ha olyan emberekhez jutnak el így a munkáid, akiknek amúgy nem lenne esélyük találkozni velük, mert mondjuk egy olyan országban élnek, ahol nem forgalmazzák a filmedet? Szóval ha egy ilyen ember letölti a Controlt és megnézi, az zavar téged?

Kéne, hogy zavarjon, mert eladtam a házamat, hogy megcsinálhassam azt a filmet. Ha tudod, hogy úgyis csak letöltik a dolgokat, amiket csinálsz, akkor nem fogod megcsinálni őket. És ha emiatt nem készülnek majd alkotások, akkor az senkinek nem lesz jó. Fiatalkoromban kazettára vettem azokat a lemezeket, amikre nem volt pénzem, és ha nagyon tetszettek, akkor később megvettem őket. De azok a kazetták saját használatra készültek, és mindig kölcsön kellett kérni hozzá a barátaimtól az eredeti lemezt. A neten pedig csak egy kópia kell, amit milliók letöltenek. Tehát az arányok nagyon mások. Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre, de általánosságban úgy vélem, hogy fizetni kell a dolgokért. Lehet, hogy ez egy idejétmúlt gondolat, de szerintem ha fizetsz valamiért, azt jobban meg is becsülöd.

Manapság mennyire fontos a zenében az imidzs és a vizuális világ?

Szerintem most olyan korszak van, hogy az emberek minden dologhoz egyetlen letisztult imázst akarnak társítani. Korábban mindenhova el kellett menned, fotóztatnod magad, manapság elég egy ütős képi megjelenés, amit aztán lehet kommunikálni minden csatornán. Rengeteg kép vesz körül minket, plusz ott van az internet. Ha egy pékségben kérsz egy kiló kenyéret, és erre rögtön nyolc- vagy tízfélét ajánlanak, nem tudsz választani. Jobban szeretem, ha kevesebb választási lehetőség van. Például én még mindig filmre fényképezek, mert ha áttérnék a digitális fotózásra, megőrülnék attól a rengeteg beállítási lehetőségtől, ami a digitális gépeken van. Ugyanez a helyzet az internettel, annyira szerteágazó, hogy nehéz kihámozni, minek van értéke és minek nincs.

A kortárs filmrendezők közül kinek tartod sokra a munkáját?

Mostanában sok filmet nézek, sokat olvasok filmekről, mert ebbe az irányba szeretnék menni, addig meg a fotózással eltartom magamat. Szeretem Kevin McDonald munkáit, akinek most mutatták be A dolgok állása című filmjét. Tarantinót is kedvelem, noha még mindig nem láttam a Kill Billt, de a Jackie Brown nagy kedvencem. Érdekes, ahogy keveri a régit az újjal, sokat lop, de mindig valami izgalmasat rak össze. És szeretem a hetvenes évekbeli filmeket, mert akkor még nem volt annyi vágás, nézheted, ahogy mászkálnak az emberek, meg teszik a dolgukat. A Control is egy kicsit olyan, mintha akkor készült volna.

Többször elmondtad, hogy teljesen kiábrándultál a zeneiparból. Miért?

Szerintem ez a felnőtté válással függ össze. Mint a Controlban, amikor Ian a hálószobájában van a lemezeivel, szinte egy fantáziavilágban él, ami nagyon szép, mert egy csomó misztikum van benne. Aztán amikor elszáll a naivitásod, rájössz, hogyan működik a világ. Velem is ez történt, amikor megtudtam, hogyan működik a lemezstúdiók világa, mi alapján hozzák a döntéseket. Van néhány ember, akiben még megmaradta ez a misztikum, ilyen például Bob Dylan. Írt ugyan egy könyvet, a Krónikákat, amit elolvastam, de még mindig nem tudok róla túl sokat. Azt hiszem, elképesztő képességre vall, ha valaki meg tudja őrizni a rejtélyt. Amúgy én is ugyanezt próbáltam elérni a hamis paparazzi képeimmel, a Blue sorozattal. Ez a kilencvenes évek végén volt, amikor mindenki a Wall Streettel meg a számokkal volt elfoglalva, ráadásul a küszöbön állt a 2000-es év, szóval minden a számok körül forgott. És akkor azzal szembesültem, hogy nincs semmi titokzatosság a jól ismert emberekről készült képeken. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnám leutánozni a paparazzi-megjelenést, létrehoznék hamis helyzeteket, és elhitetném az emberekkel, hogy igaz. Ha az ember visszahozza a rejtélyt, beindítja mások fantáziáját

Milyen zenéket hallgatsz manapság?

Két rendszerben hallgatok zenét, iPodról és bakelitről, kiváló erősítőkkel. Ez utóbbin újra sok hetvenes évekbeli zenét hallgatok, bluest és soult, reggae-t. Pár új album is megvan bakeliten, de a mai lemezek közül sokat már eleve cd-re csinálnak, így bakeliten nem szólnak olyan jól.

Min dolgozol most? Készülsz új filmre?

Igen, idén ősszel forgatok egy filmet Olaszországban. Egy thriller lesz.

Kik játszanak benne?

Azt még nem árulhatom el.

Te írtad?

Nem, de szorosan együtt dolgoztam a forgatókönyvíróval. Nagyon más lesz, mint a Control, mert más a műfaja, a jelenben játszódik, fikciós, abban hasonlítanak csak, hogy mindkettőben egy magányos farkas a főhős.

Színes film lesz?

Igen.

És ez azt is jelenti, hogy nem csinálsz több videóklipet a U2-nak, Depeche Mode-nak stb.?

Nem igazán akarok, az utolsó rendes videót 2005-ben csináltam. Ezek voltak az utolsók: a Coldplay: Talk, Killers: All These Things That I've Done és a Depeche Mode: Suffer Well. A Coldplay videója úgy néz ki, mint az Enjoy the Silence DM-klip.

Van rád bármi hatással az, hogy hollandnak születtél?

Az nincs. Ha valami hatással van rám, akkor az inkább a protestáns neveltetésem. Édesapám pap volt, és azt tanultam tőle, hogy csak olyan dolgot érdemes csinálni, aminek van értelme. A fotózásban próbáltam sokszor lázadni ez ellen, de bizonyos szinten talán pont az az erősségem, hogy mindig megpróbáltam másmilyen képeket csinálni, mint a többiek. Annak nincs értelme, hogy ugyanolyan képeket csináljak, mint mások.

Igaz az a pletyka, hogy a Metallica miattad változtatta meg a frizuráját?

Igaz is meg nem is: felhívott Lars [Ulrich, dobos], amikor én még egyáltalán nem ismertem őket, és megkérdezte, hogy dolgoznék-e velük. Mondtam, hogy hát nem tudom, mit kezdhetnénk egymással, mert ilyen fekete pólós, hosszú hajú képeket láttam tőlük. Mire ő azt mondta, hogy semmi gond, a U2: Achtung Baby albuma idején láttuk, mennyire megváltozott a U2 imidzse, ezért ha változás kell, akkor változzunk! És így is lett. Azóta is együtt dolgozunk, ami vicces, mert nem gondoltam volna, hogy működni fog; Lars pedig azóta is jó barátom. Ugyanez a helyzet a Depeche Mode-dal: öt éven át folyamatosan visszautasítottak, sosem gondoltam, hogy lesz belőle valami, és most már huszonharmadik éve dolgozunk együtt. A U2-val ugyanez: amikor először láttam őket, pont egy ilyen hajón játszottak, mint ez [az A38], gondoltam, csinálok pár képet, aztán lelépek, de a hajó elindult, és végig kellett néznem a koncertet. Szóval szerintem nincsenek automatikus kapcsolódások, és ez csodás: igazából sosem tudod előre megtervezni a dolgokat.

Többször nyilatkoztad, hogy rajtad kívül senki nem tud jó képeket csinálni a Depeche Mode-ról. Mit rontanak el a többiek?

A többiek csak három fickót látnak szintetizátorokkal, rideg és modern környezetben fotózzák őket, és mindig hiányzik a lélek a képekből. Vizuálisan én adtam lelket a Depeche Mode-nak. Ők már nem egy szintipop együttes, igaz, hogy úgy indultak, de a zenéjükben most már van blues, soul, gospel és rock is. Egy csomó műfaj keveredik benne, és ezt nehéz egy fényképben visszaadni. A U2-val is ugyanez a helyzet, róluk is nagyon ritkán látok érdekes fotót. Legtöbbször úgy néznek ki, mint a Bon Jovi.

Elvállalsz munkákat jófejségből, vagy mindenkinek perkálni kell?

Változó. Amikor a U2-val dolgozom, akkor kifizetnek, mert egy sikeres együttesről van szó, de most csináltam egy borítót egy holland blues-együttesnek, aminek nem volt egy vasa sem. Szoktam olyan magazinokba is fotózni, ahol alig fizetnek, aztán meg csinálok egy kampányt a G-Starnak, amiért kapok egy csomó pénzt. Ezek kiegyenlítik egymást. De muszáj élveznem a munkámat, nem tudnék úgy élni, hogy folyton csak farmerreklámokat fotózok.

Említetted, hogy el kellett adnod a házadat, hogy megcsináld a Controlt. Azóta megtérült már ez a befektetés?

Még nem. El is kellett költöznöm Angliából, most Hollandiában élek. Meg kellett fizetnem a tanulópénzt, és így most már felkérnek filmekre. Előtte nem kaptam ajánlatokat.

Forrás: quart.hu | Varga Ferenc | Vincze Barbara

 

 

Hallottál arról, hogy egy rock sztár majdnem meghalt kábítószer túladagolásban egy Los Angeles-i hotelben? A szíve megállt és két percre a klinikai halál állapotába került, de a rohammentősök újraélesztették? Ez egy régi történet, amely mindig előkerül a depeCHe MODE-dal kapcsolatosan, amikor az együttes új albumot jelentet meg. Pedig Dave Gahan a banda frontembere már 13 éve tiszta. Nézzék el nekem, hogy újra felhántolgatom a józanság és a nem-józanság témakörét, de az együttes 12. stúdióalbuma - a „Sounds Of The Universe” egy újabb önmegtartóztatásról szóló történetet hordoz. Ám ezúttal nem Dave-ről van szó.

„Abbahagytam az ivást… és más ember lettem.” - Martin Lee Gore
DEPECHE MODE: Sounds Of The Universe
Értékelés: **** (4 csillag)

„Nagy dolog, amit én valójában nem is gondolok annak… az új lemez készítése idején abbahagytam az ivást.” - meséli Martin Gore az együttes fő dalszerzője, miután találkoztam a zenekarral a London members’ bárban.

„Más ember lettem és ez határozottan segített abban, hogy termékeny legyek a munkámban.”

„Régen olyan rengeteget ittam, hogy már nem is maradt időm az írásra. Amikor végre felhagytam vele, ismét dalokat kezdtem el írni - többet, mint korábban.”

„Valószínűleg ez az időszak az egyik legkreatívabb időszak együttesünk történelmében.”

„Az elején nagyon sok dalt szereztem… és a piálás vetett ennek véget. Amikor már több rossz érzést nyújt, mint élvezetet, akkor érkezik el az ideje annak, hogy felhagyj vele…”

Az együttes a „Sounds Of The Universe” című új lemezével visszatér az 1993-as „Songs Of Faith And Devotion” albumuk sötét hangzásához. Az ezt követő turné volt az a koncertkörút, amely majdnem Dave életébe került. (Rövid találkozása volt a kaszással…)

Új lemezük az együttes elmúlt évtizedének eddigi legsötétebb anyaga, amely a zenekar legtisztább és legboldogabb időszakában született.

Dave: „Ezt az albumot nem könnyű első hallgatás után ’befogadni’, ez egy tökéletes album és jó móka volt elkészíteni. Martin bámulatos volt. Most teljesen máshogy állt neki a munkához… abbahagyta a féktelen bulizásokat. Öröm volt vele együtt dolgozni. Soha sem láttam korábban ennyire keményen munkálkodni őt. Úgy éreztem, végre közös a célunk.”

Miután Martin kigyógyult az egyik függőségből egy másikban talált menedéket - analóg szintetizátorokat kezdett el vásárolni az eBay-en keresztül.

Az együttes harmadik tagja Andy ’Fletch’ Fletcher nevetve mondja: „Nos, neki rabjává kellett válnia valaminek!”

Martin pedig hozzáfűzi: „Ösztönös volt-e? Azt, nem tudom… de jó sok kütyüt beszereztem.”

„Az összes ilyen eszköz, amit postán kaptunk, segített formálni az albumot. Ezek egyedi hangzású hangszerek, amelyek egyfajta retró-űrhatást keltenek.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A depeCHe MODE mindhárom tagja egyetért abban, hogy a „Sounds Of The Universe” növeli majd az együttes népszerűségét. Bár az elmúlt 30 évben - nemzetközi viszonylatban is, ők az egyik legsikeresebb zenekar. Annak ellenére, hogy a depeCHe MODE nem szerepel állandóan a magazinok címlapjain, vagy a az újságok kiemelt hasábjain úgy, mint például a stadionokat megtöltő, kortárs zenekaruk: a U2. (Mindkét együttes 1981-ben jelentette meg első albumát.) Az elmúlt években a depeCHe MODE folyton új kihívásokat keresett és igényes, ragyogó albumokat készített (Ultra, Exciter, PTA), míg ez a U2-ról kevésbé mondható el.

Jelen pillanatban mind a három tag hangoztatja, hogy nagyon jó a viszony az együttesen belül közöttük, és hogy barátságos a hangulat a zenekaron belül. Ez fontos volt a „Sounds” készítése során, amelynek egysége ennek a felemelő légkörnek köszönhető.

Dave: „Az elmúlt évek alatt sok mindent megéltünk már együtt. Már 30 éve együtt zenélünk. Persze nem vagyunk kebelbarátok, mégis azt mondom, hogy testvéries egymással a kapcsolatunk. Ez egy kényelmes helyzet, és többször el is hangzik magunk között: ’Legyen, ahogy mondod…’”

Fletch hozzáteszi: „Martin és Dave mostanában elég előzékenyek egymással, talán, mert most mindketten józan életet élnek. Dave most boldog, hogy saját dalokat adhatott a lemezre.”

Dave dalszerzői szerepe a depeCHe MODE-on belül a 2005-ben megjelent „Playing The Angel” című nagylemezen kezdődött, amelyre három általa írt dal került. Dave-nek három saját szerzeménye került fel az új albumra: ’Hole To Feed’, ’Come Back’ és a ’Miles Away/The Truth Is’.

Dave: „Azt mondtam a srácoknak, a dalok felét én akarom. Én írom a dalok felét, vagy kiszálltam. Persze tudtam, hogy ez a szám háromnál vagy négynél úgysem lesz majd több. Nem vagyok az album társszerzője, csak ötleteket adtam hozzá és ezzel tökéletesen meg is elégszem.”

„Martin egy géniusz és szerencsések vagyunk, hogy együtt zenélhetünk vele.”

„Úgy érzem, megfelelő összhangban voltunk egymással. Több kölcsönhatás ért minket és nagyobb tisztelettel voltunk egymás iránt, mint korábban.” - említi Martin, akinek a válláról Dave dalszerzői szerepköre levette a nyomást, és így nagyobb mértékben tudott összpontosítani saját írói feladataira.

„Tény, hogy Dave sokkal magabiztosabb lett azáltal, hogy már két saját szólóalbumot megjelentetett,” - magyarázza Martin.

„Most magabiztosabb és boldogabb… megtalálta a helyét a csapatban és ez nekem is sokat segített.”

„A múltban mindig ijesztő volt számomra az új lemez első dalának megírása…”

Egy dolog, amit az emberek gyakran elmulasztanak észrevenni a depeCHe MODE zenéjével kapcsolatosan, az nem más, mint az együttes humorérzéke. Dave véleménye szerint az új albumon ez most sokkal inkább előtérbe kerül.

Ahogy ő fogalmaz: „Ez az egész nem más, mint fekete komédia. Számtalan játékos viccelődéssel.”

„A szövegeimben cinikus vagyok, mint mindig… saját magammal kapcsolatosan. Ezt az oldalunkat gyakran elfelejtik megemlíteni a rólunk szóló hírekben.”

„Oh, igen,” - teszi hozzá Fletch. „A komor depeCHe MODE. Az emberek nem igazán ismernek bennünket… pedig mi néha tényleg viccesek vagyunk!”

Dave: „Igazán keményen dolgoztam a dalok szövegein és azok feléneklésén. Sok munkát fektettem bele.”

Sötét

„Ahogy visszanézek az elmúlt tíz évre, látom hová is jutottam… Végre békére leltem önmagamban.”

Az új lemez csúcspontjai: az első kislemezes dal a ’Wrong’, a csikorgó ’Fragile Tension’, az ipari - csörömpölő hangzású ’Miles Away’ és egy kábító Martin Gore klasszikus, egy újabb elektró-himnusz a ’Peace’.

Martin: „A ’Peace’ az egyik legkedvesebb dalom, amit valaha is írtam.”

„Ez és még a ’Little Soul’ - ez a két dal adja az album vezérfonalát.”

„Ennek a két dalnak egyfajta spirituális ’üzenete’ van, bár óvatosan kell használnom ezt a kifejezést. Igazán nem akarok ’újkorinak’ hangzani, főleg azután, hogy felhagytam a piálással.”

„Új dalaink hangzása spirituális érzetet kelt, ezért is kiváló a lemez cím: Az Univerzum hangjai…”

Harminc év közös zenélés után hogyan látja magát a zenekar?

Fletch: „Ezt a harminc évet olyan volt megélni, mint ha egy hullámvasútban ültünk volna. Lejtők és emelkedők sora jellemzi…”

Martin: „Kreatív volt ez a három évtized. Nem hiszem, hogy valaha is rosszul döntöttünk volna. Még a legsötétebb időszakainkban is jó albumokat jelentettünk meg. Úgy érzem, az új lemez lett az egyik legjobb.”

És a jövő?

Martin: „Nos, ez most unalmasnak tűnhet, amit mondok, de három - négyévente jelentetünk meg új anyagot és éppen most fejeztünk be a legújabb albumunkat. Nem is kérhetnénk ennél többet.

A ’Wrong’ kislemez már Hétfőtől kapható, amelyet a nagylemez megjelenése követ Április 20-adikán.

Visit :  

THE SUN 

http://www.freestate.hu/news/comments/ns-martin-gore-abbahagyta/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha valaki arra kíváncsi, hogy miként lehet hagyományos szerkezetű és a „hagyományos hangszerelésű” dalokat értelmetlenül „digitalizálni”, s ezzel minden erényüktől megfosztani, az bízvást számíthat Ben Hillierre. Aki élvezte, hogy miként lehet az „arany 80-as évek” lebutított hangzását gondolkodás nélkül újra előhúzni a kalapból, az meghallgatta a Ben Hillier bábáskodásával készült Playing the Angelt – aki pedig oly megátalkodott, hogy azt is tudni akarja, mi lesz a retró és az erőltetés eredménye, tegye be a lejátszóba a Sounds of the Universe című új korongot, melynek producere – mily véletlen – ismételten Ben Hillier.

Hangzásban a Depeche Mode-nak tízévnyi szívós, kemény munkával sikerült odáig eljutnia, ahová az Alphaville is eljutott az 1997-es Salvationnel: Marian Gold hangja sem szól sokkal rosszabbul vagy másként, mint pl. 1984-ben, csak éppen zeneileg „bontották le” magukat teljesen.
Kissé érthetetlen, hogy Hilliernek egy-egy dologról miért mindig ugyanaz jut eszébe: ahová valami tisztességes ritmusszekció és basszuskíséret illenék, oda prüntyögést és vartyogást pakol, a „még egy kicsit finomítok rajta”-felfogás jegyében minden egyes hangot átenged a maga speciális „szűrőjén”, aminek eredménye a lélektelenség, a „semmi különöset nem akarok kifejeznie a zenével” érzete lesz.
Rendesen össze tudja zavarni a hallgatót, amikor egy lemez pixelesre digitalizált nagyzenekari hangzással kezdődik, ám már az első 11 perc után nehezen tartható az a vélekedés, hogy a beharangozó kislemezként kiadott Wrong lenne az album leghúzósabb dala… Különösebb örömre azonban nem ad okot a maradék 10 dal, mert lényegében nyoma sincs a Depeche Mode-védjegynek számító, a korábbi munkákon hallható megoldásoknak: Martin Gore-nak nem maradt puskapora saját vokáljainak tisztességes felépítésére, mert a számokat ugyanaz az egyhangú többszólamúság jellemzi, mely lényegében a főének egy oktávval magasabb megismétlésében merül ki – hol van már a The Sun and the Rainfall végén bámulatos szépséggel kibontakozó négyszólamúság, a Lie To Me elementáris erővel ható, a kiállás előtt hosszan kitartott kísérete, Dave és Martin hangjának lélegzetelállító összhangja a Here is the House-ban, vagy a maga nemében egyszerű, de annál hatásosabb felelgetés az Ultra zárószámában, az Insightban…?
A korábbi DM-számok szinte mindegyikére igaz, hogy ha az énekszólam dallama nagyrészt „egyhelyben mozog” vagy csupán minimális ereszkedésekből-emelkedésekből épül, a kíséretben mindig van egy hosszabb-rövidebb téma, mely megragad az ember fejében, s ezáltal legalább a szám egy része szinte azonnal dúdolhatóvá válik – ellentétben ezzel a 13 számmal, ahol a változatos és helyenként pazarnak nevezhető Dave-főszólamok mellé csak az egyenzajok, a dobnak még csúfolva is alig nevezhető zörejek és lebutított, kidolgozatlan részek jutottak kíséretül. Mindezt tetézi, hogy az eddigi lemezeken hol bújtatva, hol külön számként szerepeltetett, ének nélküli dalok folytatásaként a Spacewalkerrel kell beérnünk, ami korábban még C-oldalas szám sem lehettett volna…
Az összhangzás, ha lehet, még puritánabb, mint a 2005-ös lemezen – ha nagyon élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy az én ízlésem szerint már rossz értelemben beteges az a zenei „környezet”, melyet Hillier teremt, aki amolyan multi-instrumentalistának és a különféle stílusokban oly otthonosan mozgónak érzi magát, mint Rudolf Péter a Beugró kelléktárában: minden van, amit csak kigondolunk, ezért senki ne lepődjön meg, ha egyszer csak Jean-Michel Jarre Last Rumba-jának szele csapja meg (Little Soul), vagy éppen egy Lilian-beütéses Walking In My Shoes-szerű riffet vélne felfedezni az In Sympathyban vagy esetleg azt hinné, hogy Simon Le Bon és a Duran Duran nyomja a New Moon on Monday újragondolt változatát Perfect címmel…
Most először fordul elő, hogy a Gahan–Eigner–Philpott-hármasnak több elfogadható dala szerepel egy DM-lemezen, mint a fő dalszerzőnek, ugyanis ez utóbbit lámpással is nehéz találni… A Peace a valaha írt legémelyítőbb Gore-szerzemény, a Jezebel még a Breathe-nél is infantilisabb, és a nehéz elhinni, hogy a Miles Away/The Truth Is-t vagy a Fragile Tensiont komolyan gondolta volna, ahogy Gahanék is alaposan mellényúltak a Come Backkel; ez utóbbi még egy félig kész blues-számnak is kevés.
Sokak megrökönyödésére a Recoil subHuman című lemezének második számában tisztán kivehető részletek hangzanak fel az 1993-as In Your Roomból. A szándékosságot nem feltételezve azért érdekes, hogy a záró Corrupt refrén utáni részében a Liquiden hallható Jezebel torokhangú mormogása köszön vissza…
Ezzel a 80-as évek középén dívott, retrónak szánt hangzással az a baj, hogy éppen 2009-et írunk, s ha valakinek ilyen hangszerelésű dalokra támadna gusztusa, inkább vegye elő az akkoriban kiadott nagy slágereket: azok, ha sokszor másban nem is, legalább ebben „korszerűek” voltak…
Ben Hillier egységes, ám túlságosan is homogén hangzású, érdektelen munkája párhuzamba állítható a 70-es évek supergroupjainak (a maguk hangszeres tudásával nemzetközi elismerést szerzett, neves, korábban más-más együttesekben játszó zenészekből alakult sztárcsapatok) egyikével kapcsolatban a leggyakrabban felhozott kritikával: az egész produkció szinte nem is állt másból, mint hosszú és értelmetlen szólókból…
SomeGreatReward kollégám jegyezte meg a Live in Milan kapcsán, hogy „a kislemezekhez készült videoklipek alapján világos volt, hogy a depeCHe MODE már nem akar a műfaj úttörője lenni”. A lemezen hallhatóak mindezt tovább erősítik.

Minden zenekar minden egyes újonnan kiadott albuma azzal „kimondatlan teherrel” kerül fel a valóságos vagy virtuális polcokra, hogy annak minőségét, színvonalát részben a korábbi munkák fényében ítélik meg a rajongók. Az új keletű érdeklődők számára ez egyfajta „fordítva ülök a lovon” helyzetet eredményezhet, hiszen ők éppen az új anyag ismeretében véleményezik majd a régebbieket…
Dave Thomasnak, a Depeche Mode első „történetírójának” szavait idézve a szintetizátor úttörői közé a Roxy Music, a Pink Floyd, a Tangerine Dream, a The Who és a Hawkwind tartozott. A hangszer 1971-es, „használható alakot öltő” megjelenése után egy német együttesnek mindössze három évre volt szüksége, hogy egy színtisztán elektronikus lemezzel óriási sikert arasson Európában és a tengerentúlon.
Természetesen ostobaság lenne kraftwerki mércével mérni a Depeche Mode eddigi 29 évét, ám pár fontos apróságot azért hadd említsek meg.
Mint mindennek, a centralizáltságnak is megvan a maga előnye. Ha egyszemélyben értesz „mindenhez”, kevésbé teszed ki magad annak, hogy a zenei elképzeléseid valamily egész más alakban öltenek majd testet. Kevés zenekarról mondható el, hogy következetesebben képviselné saját alapvetését, mint a Kraftwerk. Irigylésre méltó, hogy vannak bizonyos, mindennek az eredőjét adó – az ókori görögök filozófiáját idézve – „oszthatatlan” dolgok, melyeket 30-35 elteltével is hitelesen, önismétlés nélkül, egy korszerűbb formában lehet kifejezésre juttatni, miközben a Lényeg nem változik… Bátran kimondhatjuk, hogy a lassacskán „zenetörténeti matuzsálemnek” számító Kraftwerk épp’ oly egyedi, utánozhatatlan és „fiatalos”, mint egykoron volt. A német csapatról – egyebek mellett a koromnál fogva is – az „új keletű érdeklődő” szemével (fülével) tudok nyilatkozni.
(Mivel a hír viszonylag új keletű, pontosan még nem lehet tudni, hogy Florian Schneider kiválásával mi változik meg a Kraftwerk háza táján. Nehéz a „kiválás” szót használni akkor, amikor annak nincs is igazán valós jelentése. Ha a Kraftwerk – saját elmondásuk szerint – a Hütter–Schneider-páros szellemi összhangját hivatott kifejezni a maguk elektronikus népzenéjével, akkor ez a német banda végét jelentheti. Ha a Ralf Hüttertől származó idézetet veszem alapul, akkor talán nem: „(…)Nem hiszünk a személyi kultuszban. Ha veszel egy autót, nem szükséges tudnod bármit is azokról, akik gyártották ahhoz, hogy élvezd a vezetést. Ugyanez érvényes a zenére is… A személyi kultusz olyan értelmetlen.”)


A Depeche Mode-dal más a helyzet: itt pár évtől eltekintve párhuzamosnak vehető a fejlődésük és „saját értelmem nyiladozása”. A korábbi lemezeket és a nemrég kiadott remasters-sorozat mini-interjúit meghallgatva lassan-lassan összeáll a kép, hogy hol is került „porszem a gépezetbe”…
A Speak and Spellt komolytalannak, Mode-talannak tartók figyelmét talán arra érdemes felhívni, hogy két dolog miatt sem szabad (Brian Jones után szabadon) „túl keményen ítélni”: dacára annak, hogy a tagok (életkorukat tekintve) akkor még nagyon is gyerekcipőben jártak, s gyakorlatlan kezeik között az egyébként sokra hivatott és képes eszközök sem „muzsikálhattak fényesebben”, a bemutatkozó lemeznek fantasztikus „tere” van, kevés hangsávja ellenére betölti az ember fülét, s a hangzása, az óvatos kísérletezése révén már 1981-ben többel kecsegtet, mint a hasonló életkorúakból, hasonló hangzással kísérletező együttesek évekkel későbbi munkái.

Tagadhatatlan, hogy a DM az A Broken Frame-mel tette meg az első és legfontosabb lépést, amikor Daniel Miller közreműködésével darabokra törték a róluk kialakult tinicsapat-képet, s kezdték komolyabban venni önmagukat és a zenélést is. 1983-tól kezdve vasfegyelemmel és szívós kitartással megalapozták a Depeche Mode-ot mint együttest, ugyanis sikeresen kitalálták, mit kell tenniük ahhoz, hogy soha többé ne keverjék őket össze másokkal

(íme, az első fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megszólalás, a belbecs).

Ez a folyamat a Construction Time Again-nel kezdődött, csúcspontját pedig a „legmódosabb” fekete albumnál, a Black Celebrationnél érte el. Természetesen a zenét szerző Gore istenadta tehetsége mellett sok neves ember (Daniel Miller, Alan Wilder, Gareth Jones stb.) megfeszített munkája, kreativitása és kitartása is szükségeltetett a banda előtt tornyosuló, zenei Parnasszus megmászásához. Foglalja össze maga Gareth Jones, a korai lemezek producere, mit gondol a fejlődésről: „Akkoriban (1984-ben) az Einstürzende Neubautennel dolgoztam Berlinben. Ők a zenében fémzörejeket is használó együttesek legelső követei közé tartoznak. Eszemben sincs leszólni a munkájukat. Szeretem a szövegeiket, és a srácokkal is jóban vagyok, de a zenéjük nagyrészt abból állt, hogy találomra kiválasztott tárgyakat püföltek, majd az így keltett zajokat mikrofonok segítségével rögzítették és játszották vissza. Mi pontosan ugyanezzel próbálkoztunk a Construction Time Again idején, csak éppen nem ismertük az Einstürzende Neubautent. Akkor találkoztam velük ismét Berlinben, amikor nekiálltunk a Some Great Rewardnak, és már elkészültem a Halber Mensch című anyagukkal. Életem meghatározó időszaka volt…. Én vezettem be a Neubauten tagjait a hangfeldolgozás és a mintavételezés rejtelmeibe, és a velük való munka során szerzett tapasztalataimat felhasználva képes voltam még izgalmasabbá tenni a DM által kitalált hangokat, dallamokat és aláfestő elemeket. Igen, sok közös van a kettejük munkásságában.”
Nagyon leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnék, hogy a DM a Kraftwerktől vette át a technizáltságot, a szintetizátorok iránti megszállottságot, és megfosztotta azt a – Kraftwerknél elvitathatatlan erényként említhető – gépiességtől, „merevségtől” és a ritmikusan vissza-visszatérő ismétléstől, a fennmaradó helyet kitöltötte a klasszikus intro-versszak-refrén-versszak-refrén szerkezettel, majd Gareth Jones és Daniel Miller segítségével mindezt okoszaj-burokba csomagolták…

Ha egyetlen dalban kellene bemutatni, milyen is ez a „pengeéles iparizaj-Mode”, akkor a Something To Do metalmixét, ezt a minimalizmusában is gazdag, a székhez szögező, pupillatágító, aztán a földbe döngölő átiratot ajánlanám meghallgatásra…
Az 1986-os lemezzel zárul a Mode kompromisszummentes időszaka. A következő évben jelenik meg a „vállalható engedmények” időszakának első lemeze, a Music For the Masses, mellyel csak annyit lazítanak a gyeplőn, hogy a továbbra is fanyalgó, ám észrevétlenül már megpuhított részközönség ráharapjon az eléje vetett csalira… Néhányan – ostoba halak módjára – úgy gondolták, hogy a horgász helyett ők diktálnak: bekapják a finom falatokat, majd teli hassal szépen elúsznak… Az 1990-es, földcsuszamlásszerű sikert hozó Violator csalijaként ez a kicsit „populárisabbra hangszerelt” lemez jó mórként megtetette a maga dolgát, és előkészítette a terepet, mellesleg megnyerte magának azt az Anton Corbijnt, akinek a hamarosan hazánkba érkező életmű-kiállításán különteremben mutatják be a DM-mel kapcsolatos munkáit

(a második fontos pillér: a mindenki másétól eltérő, egyéni megjelenés, a külcsín).

A holland művész fejében különös egységet alkot a zene és a kép. A fekete-fehér rögzítési módot és a szemcsés filmalapanyagot előnyben részesítő Corbijn képes volt időtlenséget sugárzóan rögzíteni a Depeche Mode racionálisan szinte megfoghatatlan lényegét, négyüket jobban megismerve, velük „együtt lélegezve” kihangsúlyozni az egyes tagok jellemző és a közönség számára szimpatikusnak értékelhető jellemvonásait (Dave férfias vonzerejét; Martin magába fordulóan kitárulkozó érzékenységét, Alan visszafogott, távolságtartóan hűvös, de ellenállhatatlan charme-ját; Andy játékos „okostojás”-báját)

(a harmadik pillér: a jellemekből adódó egyedi immaterialitás, „anyagiasultság”)

A mindenkit meghódító Violator tette fel a pontot a DM „szintizene”-időszakának i betűjére: a lényegében már jó 4 éve sem tisztán elektronikus hangzás elérte önnön határait, ahonnan már csak visszafejlődni lehetett… Bár Andy technolemezként aposztrofálta az 1990-es korongot, ez maga volt a Depeche Mode… Érdekes, hogy mennyire idepasszolnak Dave 1988-as szavai: „Egyszerűen… egyszerűen nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogyan addig tettük –  10 hosszú éven keresztül. Mihez kezdjünk most? Mintha elértük volna önnön lehetőségeink határát. Muszáj volt… Muszáj volt másképp csinálni. Minden megváltozott. Valahogyan meg kellett újulnunk ezek után…”

Talán az egyetlen lehetséges irányba fordultak: hogyan lehetne párosítani az elektronikát a gitárzenével? Dave ugyan nem tudta, hogyan is kellene mindezt végrehajtani, ám makacsul szorgalmazta a váltást, másról hallani sem akart. Alan is hajlott már az „élő” hangszerek mind gyakoribb használatára, Martin pedig kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A Songs of Faith and Devotion végletekig kifinomult, „mindenen túli” hangzása annak az üstökösnek a fényére emlékeztet, mely a végső megsemmisülése előtt még egy hatalmas, utolsó ragyogással izzik fel, majd darabjainak szétszóródása után nyomtalanul tűnik el az égboltról. A széthullás utáni első, még fénylő darabok legszebbike volt a Tim Simenon értő „felügyelete” mellett elkészített, 1997-es Ultra, melyben az volt a legbiztatóbb, hogy a szétesés ellenére egy új, másként ragyogó égitest lehetőségét hordozta magában, gondoljunk csak a korábbi sorkislemezek közül is kiemelkedő Painkillerre vagy az Only When I Lose Myselfre.

Sosem felejtem el, hogy ez a zene nagyban segített „túlélni” tinédzserkorom legnehezebb pillanatait; azokat a hónapokat-éveket, amikor az ember csak keresi, de még nem találja meg önmagát, nem tudja megválaszolni, hol a helye, mi dolga ebben a világban. Ilyenkor olyanok munkájából merít erőt (legyen az zenei, képzőművészeti, irodalmi vagy tudományos teljesítmény), akik már túljutottak ezen a nehéz időszakon, és elszántságukkal, akaraterejükkel tartást adhatnak másoknak. Egy életre szóló élmény volt például Madame Curie életrajzát olvasni, mert annak minden sorából félelmes erejű pozitív energia sugárzik.
Fiatalon talán kevesen vagyunk képesek kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Egy átlagos képességű kamasznak gyakran nem marad más lehetősége, mint hogy önbizalmát mások tehetségének apró, le-lecsippentett morzsáiból építgesse. Szinte kézenfekvő a megoldás, hogy egy nagyon-nagyon régi, de annál inkább hatásos módszerhez folyamodjon, mely már az ősembertől sem volt idegen: eleink a barlang falára rajzolt, a vadállatokat ábrázoló képekkel, a vadászatot szimbolizáló rajzokkal először gondolatban ejtettek el a prédát, így merítve erőt a nem kevés kockázattal járó tényleges megvalósításhoz. Modern korunkban ugyanezt a technikát idézi az a műveletsor, amikor tizenévesen tollat ragadunk, és az általunk annyira szeretett előadó, művész gondolatait a saját kézírásunkkal vetjük újra meg újra papírra… Emlékként eltettem magamnak azt az 1991-es, filléres naptárt, amiben ezt a gyakorlatot követtem újra meg újra. Most, 34 éves fejjel roppant izgalmas ismét átélni azt az időszakot, és újra felidézni, hogy milyen volt az ágyon heverve és Depeche Mode-ot hallgatva firkálgatni… csak firkálgatni… Két teljesen szokványos naptárbejegyzés, az éppen aktuális vérvétel és a rendes évi osztálykirándulás időpontja között egyszer csak dalszövegrészletek és albumcímek bukkannak fel, barna színű töltőtolltintával írva, s az egyes számokból kiragadott részleteket olvasva az jut eszembe, hogy vajon elmúlhatnak-e valaha a fiatal felnőtt koromban érzett félelmeim vagy újra és újra ugyanoda jutok vissza, s lényegében semmi sem változott…? (My secret garden’s not so secret anymore! Run from the house, holding my head in my hands…) vagy (I heard it from my friends about the things you said / They know my weaknesses) és persze (Little 15, you help her forget the world outside, you’re not part of it yet) Borzongató, ahogyan a 18 évvel ezelőtti kézírásommal a Here is the house, where it all happens, those tender moments under this roof  és a Let me see you srtipped down to the bone kezdetű sorok sorjáznak a gyenge minőségű papírra nyomott naptár meghullámosodott lapjain… 20-30 oldalt találok sűrűn teleróva szavakkal, s ekkor jövök csak rá, hogy az évek során mi is veszett el szinte észrevétlenül a köztem és a DM közti kapcsolatból: nincs már katarzis, érzelmileg már nem érint meg, amit ők hárman alkotnak… nagyon rossz ezt belátni, még rosszabb megélni.
Ennek nem pusztán az az oka, hogy mindannyian megváltoztunk: úgy érzem, hogy belőlük eltűnt valami, ami lassan belőlem is kiölte a régi időket idéző elragadtatás iránti képességet. 1997 után a fiúknak alaposan végig kellett volna gondolniuk, hogy merre tovább – pontosabban van-e tovább? Egy zenésznél az én naptárba firkálós módszerem valahogy úgy nézhet ki, hogy éjjel-nappal a kedvenceit hallgatja, s a sok meghallgatástól egyre jobban azt érzi, hogy a másik által teremtett zene mintha teljesen a sajátjává lényegülne át, mintha már egyenesen benne született volna, belőle fakadna. Valamilyen szinten a Depeche is „tökéletesen magáévá tette” a The Cure, az OMD, a Kraftwerk vagy a Human League zenéjét, s ezen „biztos alapokra” építették fel saját magukat. Ha elővesszünk egy 70-es években készült Kraftwerk-lemezt, és azt összehasonlítjuk mondjuk a 2005-ös Minimum Maximummal, akkor éppen annyira nem találhatunk semmiféle „rést” vagy „hézagosságot” a fejlődésben, mint ahogy az inkák által emelt építmények kövei közé sem tudjuk bedugni a tollkésünk hegyét – a homogenitás tökéletes. A következetesség és a vasszigor 39 évvel később is gyümölcsözőnek bizonyul, míg a Mode esetében úgy érzem, hogy „something ent wrong along the way”, vagyis a felépítményt tartó három pillér szétporladni látszik…
Az első pillérnek neveztem a mindenki másétól eltérő, azonnal és félreismerhetetlenül megkülönböztethető hangzást. Arra, hogy a Depeche Mode képes volt ennek megalkotására és hosszú időn át a képviselésére is, azt a saját tapasztalatainkon kívül többek között a Remasters-széria kisfilmeiben megszólaltatottak is igazolhatják (például Derrick May, a színesbőrű amerikai DJ elmondása szerint ’83-ban a funkysnak tartott Get the Balance Right!-ra pörögtek megállás nélkül a detroiti srácok), s a 90-es évek dance-irányzatainak jeles képviselői egyértelműen a Depeche-t nevezték meg „löketadóként”, de megemlíthetném pl. a The Killerst is, akiket (saját elmondásuk szerint) egyenesen a DM léte „szült” a világra.

Úgy vélem, hogy egészen 1993-ig a Mode formálta a könnyűzene bizonyos irányzatait, ám az Exciter megjelenésével ez a „trend” megfordult. Nem arról van szó, hogy helyteleníteném az újszerűségre való törekvést, de az új évezredben a Mode elvesztette korábbi „lámpás”-szerepét, mert az elektronikus zene teljesen hétköznapivá és sokak által műveltté vált, minek következtében a korábban az „úttörőszerepet” más irányba folytató DM-et egész egyszerűen bedarálta a saját közege, mert nem nyílott lehetősége többé a 80-as években megtapasztalt „nagy zenei dobás” megismétlésére.
A baj nem jár egyedül, így a második tartóoszlopként funkcionáló külcsínnel is akadtak problémák: Anton Corbijn úgy „kidolgozta magát” a 90-es évek közepére, mint amikor a Guns kiadta a duplakorongos Use Your Illusiont: elfogyott a puskapor… Azt a színvonalat, amit a hollandnak 1987 és 1993 között sikerült megvalósítania, a későbbiekben már nem tudta hozni (vizuálisan ugyanolyan mesterműnek tekintem a SOFAD-időszak lemezborítóit és színpadképét, mint magát a zenét). Elég csak megnézni, hogy (legalábbis a korábbi évek munkáihoz képest) mennyire ötlettelen arculatot álmodott meg Corbijn mondjuk az Exciterhez. Az REM-es Michael Stipe mondta Antonról, hogy egyszerűen képtelen hibázni, ha a fotózásról van szó. Nos, lehet, hogy a 2000 után készített képei valóban „hibátlanok”, de semmi sincs belőlük a korábbi súlyos jelentőségteljességből. Míg korábban kis túlzással órákig lehetett „gyönyörködni” egy-egy Anton-féle DM-alkotásban, addig a Sounds of the Universe eddig megjelent anyagaival eljutottunk odáig, hogy képtelen vagyok mást látni a fotókon, mint amit egyetlen pillantással le lehet róluk olvasni: az inkább ruhamodellnek, mint énekesnek látszó Dave a két másik társaságában áll az erdőben, a műteremben vagy a hatalmas téren, és mintha a hátteret helyenként uraló, stilizált földgömb képzőművészeti értelemben vett érdekessége és a három személy között nagyon laza vagy éppenséggel semmilyen elvont, illetve konkrét kapcsolat sem lenne… Az ötlettelenség iskolapéldájaként általában az anti-kislemez Goodnight Lovers borítóját vagy az Exciter egyenfekete, sablonos füzetét szoktam emlegetni, de nem sokkal jobb a helyzet a hamarosan megjelenő új album képi mondanivalójával sem.

A harmadik pillérként számon tartott „jellemek anyagiasultságával” sincs már minden „rendben”: a korábbi zaklatott életviteléből fakadó jellemtorzulása Dave-nek nem vált előnyére; a magánéleti hercehurcák ugyanígy nem tettek jót a befelé fordulóan exhibicionista Martinnak sem. Egy szakember számára minden bizonnyal boncolgatnivalóan érdekes téma lenne, hogy Mart szinte már kontrollálatlan e-bayes hangszervásárlása értelmezhető-e egyfajta pótcselekvésként? Miért vásárol számolatlanul régi hangszereket egy olyan zenész, akinek dalszerzői képességei ugyan nem vitathatók el, ám mégsem jutott túl a „két kézzel, de két ujjal játszom” fejlettségi szinten? Ha az a cél, hogy minél minőségibb hangszerelésű zenét hozzak létre, ám ehhez már nem szükséges a régi, analóg hangszerek birtoklása, mert a számítógép segítségével bármelyikük „imitálható”, akkor mire ez a nagy költekezés…?
A tettek mindig beszédesebbek a szavaknál. A Kraftwerk például nem hangoztatja folyton, hogy minden korábbinál nagyszerűbb lemezt készítettek a frissen megjelent koronggal, ők „csupán” elérték azt, amiért hosszú évekig dolgoztak: a hús-vér „gép” és a tökéletessé fejlesztett „szoftver” egységét. A Mode körül egyre nagyobb a médiafelhajtás, röpködnek a szuperlatívuszok, az öndicsérő szavak, de a nagy felhajtás és befektetés ellenére a zene minősége nem javul, sőt… Úgy tűnik, hogy megártott a későn jött elismerés, megbecsülés, amire annak idején annyira és oly sokáig vártak – s ami még rosszabb: mindet dicséretet készpénznek is vesznek, s közben a szerénység és az öntudat elszunnyadt…
Korábbi önmagához képest a Mode nem szól jobban sem koncerten, sem pedig a stúdióban. Bár „zárt térben” Dave továbbra is képes megfelelő szinten énekelni, a korábban kialakult képet némileg árnyalják a kor (ostoba) szokásainak megfelelve kiadott „kandi kamerás” stúdiósnittek (kimondottan röhejes, hogy Andy levédette a „FletchCam” szóösszetételt), ahol azért tisztán hallhatók a kisebb-nagyobb hibák is, de az összhatást igazán a Spinner-beli fellépésen tapasztalhatók tudják rontani, ahol szinte rá sem ismerhetünk Dave hangjára. Nehéz lenne a korábbiakhoz hasonlítható „hangszerelési truvájokról” beszélni, miközben ellenpéldáért nem is kell messzire menni; gondoljunk csak a Martin által kiadott Counterfeit 2 néhány dalára (Stardust, I Cast a Lonesome Shadow). E feldolgozáslemeznek az az igazi erénye, hogy különböző szerzők teljesen eltérő stílusú dalait sikerült egységessé, de nem egyhangúvá, s ami még fontosabb, „észrevétlenül” Martin Gore-ossá alakítani. Az előbb említett Hank Williams-átirat például olyan kifejezőerővel szólal meg (főleg a Stewart Walker-féle továbbfabrikálás révén), mint egy DM-klasszikus, mondjuk az A Question of Time.
Ezeket a vonásokat hiányolom a 2000 óta kiadott lemezekről, és arra a szomorú következtetésre voltam kénytelen jutni, hogy a DM egyfajta tudathasadásos állapotban leledzik, emiatt (részben vagy teljesen) megszűnt a tagok közti a szellemi összetartás. Meggyőzőbb lenne a végeredmény, ha új keletű nyilatkozataik nem a minduntalan ismételt frázisoktól és a „semmitmondásoktól” hemzsegnének.

A The Shadows név minden bizonnyal a nálam fiatalabbaknak is mond valamit. Leghíresebb daluk, az Apache címét kifordítva azt mondhatnám róluk, hogy ők a főleg instrumentális gitárzene még élő „mohikánjai”. 2005-ben dobták piacra az utolsó koncerttunéjukat megörökítő DVD-t, melyen bónuszként megtalálható egy háromnegyed órás beszélgetés, amolyan „remasters”-stílusban. Ott ül az ős-Shadows két alapító tagja, az őszbe csavarodott fejű ritmusgitáros, Bruce Welch és a Mr. Szemüvegként is emlegetett Hank Marvin, és sztorizgatnak… Szimpatikusan, szerényen, mentesen az önelégültségnek még csak az árnyékától is – pedig ha valaki, hát Hank Marvin lehetne akár beképzelt is önnön nagyszerűségétől, hiszen gitárosnemzedékek egész sora ragadott kifejezetten miatta hangszert… A lényeg természetesen a film végén hangzik el, pont Marvin szájából, mintegy összefoglalva az 1959-ben alakult együttes ars poeticáját:
„Lényegtelen, hogy egy dalt hányszor játszottunk már el… Csak ezen a turnén az Apache 37-szer csendült fel, a pályafutásunk során pedig több százszor eljátszottuk már – ám aki a nézőtéren ül, az jó, ha egyszer látja. Tudom, sokan vannak, akik több előadásra is eljönnek, de a legtöbben csak egyszer látják a koncertet. Még ha egész évben koncertezel is, akkor is maximum kétszer találkozhatunk… Nekik az az egy is hatalmas élmény. Megtanultam magam a közönség soraiban ülők helyébe képzelni; hogy milyen izgatott lennék a kedvenc zenekarom koncertjét hallgatva: „Remélem, ezt is eljátsszák… meg azt is…” És amikor meghallod a várva várt dalodat, bízol benne, hogy a zenészek teljes erőbedobással, őszintén és szenvedélyesen adják majd elő. Erre törekszem hosszú évek óta. Akárhányszor eljátsszuk az Apache-t, úgy játsszuk, mintha soha többé nem tehetnénk meg. Mindent bele akarok adni a játékomba. A közönség erre számít, ebben bízik, s te nem okozhatsz nekik csalódást…”
Nos, ha a szándék meg is van a Depeche-ben, a „kivitelezés” egyre gyakrabban hagy kívánni valót maga után… Kicsit sarkítva mintha maga Martin Gore is elismerné mindezt a Wrongban: „Addig játsszuk a zajt, míg az dallammal nem ér fel…”

www.freestate.hu/site/article/art-lemezkritika-sound-of-the-universe/

1

Traditionally when creating an effect that is meant to imitate a real-life object I round up a piece of reference and then try to replicate the object as closely as possible. Because of the nature of the 35mm negative however, it becomes necessary to deviate from reality to create an effect that is both pleasing to the eye and graphically convincing. This technique is commonly used to showcase images, but inverting the colors and tones to create a true negative would kill the appeal (unless of course you wanted the images to be nearly abstract). So technically speaking this tutorial would be replicating a strip of 35mm slide film which has been processed but not yet mounted.

It is useful to examine reality in order to mimic it, so I took the liberty of photographing the old strip of film below. Notice the numbering and bar coding.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2

Lets get started by creating the base for our film, the black edges and camera feed holes. This can be accomplished one of two ways, either by following a series of steps in Photoshop or by creating the filmstrip in a vector program like Illustrator or Flash and then importing that file, sizing it appropriately and then working from there. I will illustrate the all Photoshop method here.

Open a new document with a white background. Mine is 1620×900 at 300ppi because I want to have plenty of room to work and the text will be more manageable at this size. Remember, it is always better to size down that to size up!

Create a new layer by clicking the New Layer icon at the bottom of the layers palette. (*note: if your layers palette isn’t visible, access it by choosing Window>Layers from the main menu). Double click on the name of the layer in the layers palette to rename it "Film".

From the Tools palette choose the Rectangular Marquee tool by simply pressing the M key on your keyboard, then on the main stage drag out a nice long rectangle like the one below. Press the D key to reset the foreground and background colors to black and white, then press Option-Delete (PC: Alt-Backspace) to fill the selection with black. Press Command-D (PC: Ctrl-D) to deselect the area.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3

Next we need to delete the area where the photos will be placed. Standard frame format for a 35mm camera is a 2×3 aspect. We can set the Rectangular Marquee tool (which we currently have selected) to constrain itself by choosing Fixed Aspect Ratio from the Style drop down and then by setting the ratio to 3 Wide and 2 High. With the tool set, go ahead and drag out the first opening as shown below and press the Delete (PC: Backspace) key to remove the selection.

(*note: I’ve inset the options bar at the top for reference)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4

With the selection still active, move the rectangle to the right and remove the remaining frames. Holding down the Shift key while dragging the selection will keep it aligned horizontally or you can move the selection using the arrow keys on your keyboard. (*note: holding the Shift key while using the arrow keys will move the selection 10 pixels at a time.)

When all the sections have been removed press Command-D (PC: Ctrl-D) to deselect.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5

From the Tools bar select the Rounded Rectangle tool from the fly-out-menu by clicking and holding on the Rectangle tool icon in the Tools bar, set the mode to Paths and the corner radius to an appropriate size (for my example a corner radius of 6 pixels is perfect, but if you are building a larger file you may have to experiment a little to find the right size. Leave a little more room at the edge of the film than between the hole and the photo area so you will have room to add numbers in the outer margin later.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6

Zoom in on the top left corner of your film by pressing Command-+ (PC: Ctrl-+). If the corner isn’t centered when you zoom, hold the space bar (which will change the cursor to a hand) and click and drag until you can see the corner.

(*note: holding the Space bar with any tool selected will bring up the Hand Tool and will allow you to move the stage around with any other tool selected.)

With the corner enlarged, use the Rounded Rectangle tool which you should still have selected to draw out a path for the first feed hole at the edge of the film. Notice that because we selected Paths from the Rounded Rectangle tool menu, the tool creates a path for our selection rather than a filled pixel shape. This will be important in the next step.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

7

Now that we’ve created a rounded rectangle path, we need to convert the path to a selection so we can delete it from the film. To do this, click on the Paths tab in the layers palette and click the Convert Path to Selection icon at the bottom of the palette then click back to the Layers tab.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

8

With the path converted to a selection press Delete (PC: Backspace) to delete the area, then use the arrow keys like we did earlier to move the selection to the right (*note: count your keystrokes with the arrow keys to make sure that every hole is an equal distance from the others). When you finish the top of the film, repeat at the bottom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9

Grab the text tool from the Tools bar or by pressing the T key, set the foreground color to #ddde9e by clicking on the foreground swatch at the bottom of the Tools palette and type in numbering along the top of the film. Each picture should have it’s own number, and often times there exists a middle number followed by a lowercase "a" incase the film was loaded or wound incorrectly as an alternate identifier. (*note: number spacing isn’t always consistent with the hole pattern, so add a little variety for realism)

When you’re finished, double click on the layer name in the layers palette and call this layer Top Numbers.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10

Add a new layer below the Top Numbers layer by holding down the Command key (PC: Ctrl) while clicking on the new layer icon at the bottom of the layers palette and name the layer Stripe.

Switch to the Rectangular Marquee tool by pressing the M key and change the Style back to Normal in the menu at the top. Drag a long rectangle across the holes at the top of the film to create the stripe we saw on the reference image in Step 1 and fill the rectangle with the foreground color we just set by pressing Command-Delete (PC: Ctrl-Backspace).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11

Deselect by pressing Command-D (PC: Ctrl-D), right click on the layer in the layers palette and choose Create Clipping Mask from the menu OR hold down the Option (PC: Alt) key and place your mouse pointer on the line between this new layer and the Film layer until you see the cursor change to two overlapping circles then click to create the clipping mask. See inset below.

(*note: A clipping mask is used to mask one layer to the layer below, essentially hiding all the areas that don’t overlap. Clipping masks can be added on top of each other to mask multiple layers to a single layer.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

12

Change the opacity of the Stripe layer to 35% and click back to the Top Numbers layer.

Duplicate the Top Numbers layer by pressing Command-J (PC: Ctrl-J) name the new layer Bottom Numbers.

Switch to the Move tool by pressing the V key, then by clicking and dragging OR by using the arrow keys, move the numbers to the bottom of the film. I think I like the look of the the number and alternates better on the bottom, but I’d still like to use the top numbers (more like the reference in Step 1) so I’m going to double click on the layer icon for the Top Numbers layer (which will be a big T because the layer is text), this will highlight the text on the stage and I can go ahead and make my adjustments. Lets also drop the opacity of both text layers to 85% to make the lettering seem a touch transparent.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

13

I’m not a big fan of the barcode look at the bottom of the example film, but I have noticed that some film companies put little arrows in the margin, so I’m going to ad a few of those to the bottom row randomly between the numbers. I created a new layer called Arrows and with the Polygonal Lasso tool (which can be found under the Lasso tool in the Tools bar) I drew small arrow shapes and filled them with the foreground color.

(*note: an easy way to do this is to draw and fill one arrow then duplicate the layer by pressing Command-J (PC: Ctrl-J) and moving the new arrow on it’s own layer over with the arrow keys. You can then select all those layers by clicking on the top one, holding the Shift key and clicking on the bottom one and by pressing Command-E (PC: Ctrl-E) merge all those selected layers into one layer.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

14

Click back to the Background layer (because now we are ready to insert our photos and we need them to be imported beneath the Film layer).

Open a photo that you would like to put inside one of the photo areas and with the Move tool selected by pressing V, click and drag the image into your Film file. This will create a new layer called Layer 1 directly above the Background layer.

It’s likely that your photo will be too large initially to fit inside the little box, so press Command-T (PC: Ctrl-T) to invoke the Free Transform tool OR click Edit>Free Transform from the main menu. While holding Shift to constrain the proportions, click and drag the corners of the transform box in until the photo fits within the space correctly. Because we constrained our photo areas to a 2×3 aspect ratio, most photos will fit in the window perfectly. You may want to leave the photo just a touch larger than the hole just to allow a little wiggle room. When it’s sized and positioned correctly press Return (PC: Enter) to commit the transform.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

15

Add more photos as desired exactly the same way.

UPDATE: I didn’t get into photography until digital came along so I didn’t know about this, but it’s been brought to my attention that Kodak Gold 200 film is a negative film and thus would not be displaying positive images. To be product correct you may want to use text such as Kodak Ektachrome or Kodachrome on your film, both are slide films that produce a positive on the film rather than a negative. Thanks to papagmp for pointing that out!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

16

Style as needed! Nice work.

 

 

Step 1

This tutorial is based on a job I did a few days ago for a charity client who needed a poster to promote an upcoming event. They are a choir made up of homeless people called the Sydney Street Choir and it's a pretty neat little organization that you can learn about at www.sydneystreetchoir.com. The brief was to promote the event using this really nice photo (shown) of the choir down by the Sydney Harbour Bridge shot by John Marmaras and including some written copy, which I've shown below the image.

Unfortunately there is a lot of text to go on the poster and although this image is gorgeous, it is very busy, so using the photo as the background for the poster would present problems in getting all that text working over the top. I know this is a problem because I spent an hour trying to make it work before deciding that I should try something else!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

The Text...

www.sydneystreetchoir.com
SYDNEY STREET CHOIR
Performs With
Jonathon Welch
from THE CHOIR OF HARD KNOCKS
Mark Trevorrow
aka BOB DOWNE
Massed Choir of 110 People
Gabriel’s Big Band
Also Featuring Jeremy Brennan
Tuesday 27 Nov 2007 At 7:30PM
Northside Conference Centre
Cnr Oxley St & Pole Lane, Crows Nest
Tickets: $35
All Proceeds to Sydney Street Choir
Tickets Tel: 9439 7822
SYDNEY STREET CHOIR connects with, inspires and empowers, those who are living or working in homeless or disadvantaged communities, through creating music, performance and passionate expression, that truly opens people’s hearts. Step 2

So if the photo-as-poster model isn't going to work, then we need another look. I decided to put together what I call the old-collage feel. This is a good one to work with as it's very easy to combine elements on a page since everything is meant to look a little messy anyway.

 

Step 2

So if the photo-as-poster model isn't going to work, then we need another look. I decided to put together what I call the old-collage feel. This is a good one to work with as it's very easy to combine elements on a page since everything is meant to look a little messy anyway.The first place we go is to iStockPhoto where I found these four images that I will use to put the poster together. You can purchase the four items from iStock by clicking these links: 1 2 3 4

 

Step 3

To begin with I used the starburst paper as background by pasting it into the background layer, pressing Ctrl-T to rotate and resize it accordingly.

Next I placed the text on the page. I have used Univers Condensed for this poster. Because I knew there was going to be a lot of text, using a condensed font seemed like a good idea so that it'd be easier to get it all in. With the main heading "Sydney Street Choir," I tried a few permutations before deciding that Sydney wasn't a particularly important word and by shrinking it down I could make "Street Choir" a lot larger and punchier.

After that I used a large soft brush and in a new layer painted black over the top right corner and around the bottom. I then set this layer to Overlay so that it would darken the paper but in an organic way. You can see the result in the following image and the painted areas in the image just below.

Step 4

Next I placed the photo on the stage and because I wanted it to look like something thrown down on a piece of paper I gave it a thick white border. I also added a faint drop shadow so that the photo looked to be interacting with the background. With this look your aim is to get the various pieces of the composition interacting with each other on the canvas. You can do this by overlapping, shadows, adjusting the lighting to match, adjusting coloring to match, and so on.

Step 5

Next I wanted to add the paper on to the stage. Because all three items (the paper, the tape, and the baggage tag) are isolated on white, it's quite simple to cut them out. Just use the Magic Wand Tool (W) with a Tolerance set to about 32, then click in the white areas, holding Shift down so you can select them all. Then go to Select > Modify > Expand and use a value of 1px. This cuts out a thin border across the whole image and ensures there is no white on the edges. It's a quick and dirty technique, and if you wanted to cut something more complex then you might use a better extraction technique.

Once you have the white selection expanded, press Shift+Ctrl+I to invert the selection and then you can hit Ctrl-C to copy the image out and paste it into the main image.

Step 6

After pasting in the object, I added a small drop shadow and moved the paper behind the photo layer (which I had settled in the bottom right corner so as to leave lots of room for text along the left).

Step 7

Now we start adding the text. In the image below, all I have done is paste the text in and space it out a little with line breaks. This looks sort of OK, but is pretty boring with everything being uniform. It'd be much better if we worked on the type a little to give it some variation and highlight the more important parts.

Step 8

Here you can see I've changed the text so that the names of the main two performers are highlighted, the words 'from' and 'aka' are shrunk right back since they aren't important and 'the Choir of Hard Knocks' and 'Bob Downe' are subtitles. The other three performers (who aren't as well known) are also shrunk back and will be only really read if the person is really interested. We want people passing by to see the title (Sydney Street Choir) followed by the big acts (Welch and Trevorrow) and hopefully that will draw them close enough to read the rest.

Note also that the text is also set in Univers Condensed (in various weights) and the type sizes are relatively ordered. It's important to have some consistency and continuity in your text--don't just have a huge assortment of different sizes and weights and fonts, or things can start to look a little chaotic. So the moral of the story is variation is good, too much variation is bad!

You'll also see that I've pasted in a couple of extra photos (of the two main acts) and used the same Layer Style of Drop Shadow + thick white border on them - but have sized them down accordingly so that the white border didn't overwhelm the photos. I've also transformed and rotated each so it all looks a little random.

Finally there is also the "sydney street choir" logo which I was told late in the day needed to be on the poster (gotta love last minute client changes!). Now it's going to be difficult to cut that logo out because it's complex, but fortunately it's black on a white background which means all we need to do is set it to "Multiply" and the white will blend away leaving the logo stamped on the paper.

Step 9

Next I pasted in one segment of the tape image from iStockPhoto and have arranged it to look like it's holding the paper down. Then I've written the "Performs With" text over the top to turn it into a subtitle linking the headline and body copy.

I've also pasted in the venue details down at the bottom and given the text some treatment to highlight and fade back various parts (as we did with the performer list). Unfortunately, the text is getting lost down there and since the venue and time is pretty important we need to do something about that!

Step 10

So in a layer down the bottom just above the background I pasted in a dark brown rectangle as shown (just grab the selection tool, draw one in and fill it with dark brown) and then set the layer blending mode to Multiply. This effectively makes the bottom much darker and now we can invert the text color to a beige color. In case you are wondering the beige color was selected off the paper above it using the Eyedropper tool since it's always nice to keep colors matching on the image.

Step 11

Finally, I have pasted in the baggage tag up in the top right corner and layered it in between the title text and photo then pasted in that rather long paragraph of description text. And with that we're complete! At this point to send it off to print, we would switch off all the text layers (except the main title) and save as a TIFF file, then open up InDesign, create a new document and place the TIFF file in. Then we would copy in the text in InDesign to make sure it shows up nice and sharp in the final print out poster. But since this site doesn't really deal in InDesign we won't go too much into that. I've included it, though, as a few people mentioned this in the comments of the last tutorial :-)

Final Thoughts

This tutorial is not so much about technique as it is about layout and composition. In this case it would have been difficult to make the poster work just by using the photo as a background. I had all of three hours to do the entire job (charity work!), and still wanted it to look nice. Thanks to cheap stock images, it's possible to very quickly put together a nice look that will stand out in the places this poster is going to get put up.  

 

 

Megjelent a Q Magazine 2009. májusi(!) száma, ami egy oldalas könnyed, csevegős interjút tartalmaz a depeCHe MODE-dal. A brit zenei folyóirat egyébként az 5 pontból 3-ra értékelte a depeCHe MODE új lemezét, a Sounds Of The Universe-t.

 

A depeCHe MODE vendég egy italra

Basildon legnagyobb szinti-pop szakértői manapság már nem isznak a kávénál és víznél erősebbet. Ezért néhány kemény kérdést dobtunk nekik a fegyverekről és a csirkés fellépőruhákról.
Szöveg: Michael Odell
Kép: Soren Solker Starbird
Fordítás: Aspasia

Ezt a kört a Q fizeti. Mit isztok?
Dave Gahan (ének): Kávét. Túl korán van ahhoz, hogy segítség nélkül faggassanak.
Andy Fletcher & Martin Gore (billentyűk): Ugyanezt kérjük.

1980-ban pont a recesszió idején alakultatok. Milyen érzés most ugyanilyen időben albumot megjelentetni?
DG: Borzasztó látni, ahogy mindenki aggódik. Ez Basildonra emlékeztet a 80-as években. Az egy sivár hely volt. Emlékszem, hogy kóricáltam a városban szombat esténként. Ugyanakkor ez arra is ösztönzött, hogy zenélni kezdjek.
AF: Egy ideje Afrikáról olvasok, ami a mi recessziónkat kicsit más kontextusba helyezi. Azzal a kontinenssel teljesen kicsesztünk. Afrika évszázadok óta recesszióban él. A mi problémánk nem igazán hasonlítható ahhoz.

Basildon kemény hely volt a 70-es években és a 80-as évek elején. Nem volt hely érzékeny lelkeknek…
MG: A családom egy része még mindig Basildonban él, de én jó ideje nem jártam ott. De ők sincsenek képben a város kulcskezelési kérdéseiről vagy a karácsonyi díszkivilágításról.

Állandóan idéznek benneteket. Melyik hízelgőbb? Johnny Cash Personal Jesus feldolgozása, a Coldplay Enjoy The Silence feldolgozása, vagy Martin dalszövegeinek dekoratív francia könyv-kiadása?
MG: A könyv vicces. Egy francia barátom akarta lefordítani és kiadni a dalszövegeket. 18 évvel ezelőtt mondtam igent kiadásra és azt hittem, hogy ez meg is történt. Teljesen meglepődtem, amikor hallottam, hogy csak ebben az évben jutottak el a kiadásig. És a Coldplay video is mókás. De abban a kérdésben, hogy melyik jelent többet, Johnny Cash a válasz.
DG: Nemrég beszélgettem Brandon Flowers-szel, aki elmesélte, hogy mi voltunk az egyik oka, hogy ő megalakította a The Killerst. Hát akarhatsz még ennél többet? Visszatérve Johnny Cash-re… nem tudod elfelejteni az érzést, hogy “Itt vagyok egy fiú Basildonból és Johnny Cash, az ember, aki Elvis Presley tekintélyével vetekszik, az egyik dalunkat énekli.“

Létezik az örökségeteknek negatív oldala?
DG: Hát persze. A 16 éves fiam nézi a tévében a Top Of The Pops felvételeket és közben teszi a megjegyzéseket: “Nézd már, hogy néztél ki, apa!“ Szerencsétlenségünkre a nyilvánosság előtt nőttünk fel, amivel együtt kell élni. Nemrég találtam egy gyűjteményt, amit a volt nejem szedegetett össze. A korabeli interjúink elképesztően rosszak voltak. És személyeskedőek! Utáltak minket. Ez a dolgokat más szemszögbe helyezi.

Martin, megvan még a csirkés jelmezed, amit a legutóbbi turnén viseltél?
MG: Nem vagyok olyan, mint Elton John. Nincsen klimatizált raktáram tele a fellépőruháimmal. Valahol egy ládában van egy szekrényben. Vagy inkább valahol egy segélyszervezet boltjának kirakatában ezzel a felirattal: “Egy csirkés fellépőruha. Enyhén verejtékes.“

Dave, olvastam rólad, hogy nem szereted hallani az énekhangodat…
DG: Mert ez olyan, mintha az üzenetrögzítőn hallanád a rámondásodat. Soha nem úgy hangzik, mint amit képzelsz. De azt hiszem, ma már sokkal jobb énekes vagyok, mint valaha.

Az új albumotok, a Sounds Of The Universe tartalmaz néhány önmarcangoló darabot: egy kapcsolat elcseszése, üldözöttség. Ugyan már, nem lehet ennyire rossz…
MG: Felkelek, 30 métert sétálok a stúdiómhoz Santa Barbarában és ez jön ki belőlem. Persze, egy kicsit azért boldogabb vagyok, mint régen. Abbahagytam az ivást 3 éve. Alkoholista voltam és leállás nagyon jót tett. Annyi mindenből kimaradtam. Egész utazások vannak, amikre nem emlékszem. Koncert előtt is innom kellett. De azt gondolom, a dalszöveg mindig abból az érzésből fakad, hogy keresek valamit.

Dave, a 90-es évek közepén azt mesélted, hogy drog hatása alatt a Bádogemberrel beszélgettél az Óz a nagy varázslóból. Ez mit jelent?
DG: Elismerem, hogy beszélgettem az Óz a nagy varázsló egyik modell figurájával, ami az én döntésem volt (nevet). Az egy ajándék volt, amit nekem adott valaki. Drog hatása alatt ő volt az, akivel beszélgettem. Azt hiszem, végül lelőttem.

Lelőtted a Bádogembert?
DG: Igen, mert amit mondott, az nem volt kedves, ezért lelőttem (nevet). Volt néhány fegyverem akkoriban. És amikor felmondtam a lakásbérletet, hatalmas összegre pereltek azért az állapotért, amit magam után hagytam.
MG (aggódva): Szerencsés vagy. Mi lett volna, ha az egyik golyó visszapattan a bádogról és eltalál?
DG: Ja, szerencsés vagyok.
AF (hirtelen mérges): Egyébként imádjátok a kérdést, ugye? Drogokról. Ti, magazinok mindent tudni akartok a drogokról. Bárhova elmehetünk Európába és senki nem teszi fel a kérdést a drogokról…

Nem hinném, hogy drogok körül fontoskodtam volna…
DG: Egyébként nem bánom, hogy beszélek róla. Megtörtént. De itt azért többet kérdeznek róla, mint bárhol máshol. Az emberek tudni akarják, vajon felveszem-e a szerepem és beszélek-e Amy Winehouse-zal vagy Pete Doherty-vel.

Fogsz?
DG: Tulajdonképpen nemrég találkoztam Pete-tel (mosolyog). Nem, nem fogok.

Dave és Martin, ti több, mint 30 éve vagytok kreatív kapcsolatban. Milyen páros vagytok? Lennon & McCartney? Morecambe & Wise? [brit komikus páros]
DG: Hogy együtt fekszünk-e pizsamában az ágyban? Nem. Turnén még mindig megvan “Húzzál el a szobámból” pillanat, de mindenki másnak is. Most, kevesebb és több is van közöttünk és ezt értékeljük. Elképesztő városokba utazunk, ahol körülnézünk és aztán koncertet adunk. Ez egy francos kiváltság. Hogy erre rájöjj, addig sok szaron kell keresztülmenned.

Q Magazine, May 2009, p. 86-87.

http://www.freestate.hu/site/article/art-q-magazine-interview/

 

 

Egy könyv a depeCHe MODE zeneszerzőjének dalaiból

Április 12-én jelent meg a francia Normant kiadó gondozásában egy de-luxe kiadás melynek címe:

MARTIN L. GORE: LAYS (Balladák)

A 216 oldalas könyvben megtalálható lesz a legtöbb Martin által írt dal szövege. A 87 dal mely között lesz ‘B’ oldalas is, még francia (Jugurtha Harchaoui által) fordításban is kedvez a rajongóknak. A könyv borítóján szereplő fotót természetesen Anton Corbijn készítette és a könyvben sok illusztráció található Klaus Voormann jóvoltából.
A könyv ára kb. 23 Euro lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

http://www.freestate.hu/news/comments/ns-martin-gore-lays/