Megjelent a Q Magazine 2009. májusi(!) száma, ami egy oldalas könnyed, csevegős interjút tartalmaz a depeCHe MODE-dal. A brit zenei folyóirat egyébként az 5 pontból 3-ra értékelte a depeCHe MODE új lemezét, a Sounds Of The Universe-t.
A depeCHe MODE vendég egy italra
Basildon legnagyobb szinti-pop szakértői manapság már nem isznak a kávénál és víznél erősebbet. Ezért néhány kemény kérdést dobtunk nekik a fegyverekről és a csirkés fellépőruhákról.
Szöveg: Michael Odell
Kép: Soren Solker Starbird
Fordítás: Aspasia
Ezt a kört a Q fizeti. Mit isztok?
Dave Gahan (ének): Kávét. Túl korán van ahhoz, hogy segítség nélkül faggassanak.
Andy Fletcher & Martin Gore (billentyűk): Ugyanezt kérjük.
1980-ban pont a recesszió idején alakultatok. Milyen érzés most ugyanilyen időben albumot megjelentetni?
DG: Borzasztó látni, ahogy mindenki aggódik. Ez Basildonra emlékeztet a 80-as években. Az egy sivár hely volt. Emlékszem, hogy kóricáltam a városban szombat esténként. Ugyanakkor ez arra is ösztönzött, hogy zenélni kezdjek.
AF: Egy ideje Afrikáról olvasok, ami a mi recessziónkat kicsit más kontextusba helyezi. Azzal a kontinenssel teljesen kicsesztünk. Afrika évszázadok óta recesszióban él. A mi problémánk nem igazán hasonlítható ahhoz.
Basildon kemény hely volt a 70-es években és a 80-as évek elején. Nem volt hely érzékeny lelkeknek…
MG: A családom egy része még mindig Basildonban él, de én jó ideje nem jártam ott. De ők sincsenek képben a város kulcskezelési kérdéseiről vagy a karácsonyi díszkivilágításról.
Állandóan idéznek benneteket. Melyik hízelgőbb? Johnny Cash Personal Jesus feldolgozása, a Coldplay Enjoy The Silence feldolgozása, vagy Martin dalszövegeinek dekoratív francia könyv-kiadása?
MG: A könyv vicces. Egy francia barátom akarta lefordítani és kiadni a dalszövegeket. 18 évvel ezelőtt mondtam igent kiadásra és azt hittem, hogy ez meg is történt. Teljesen meglepődtem, amikor hallottam, hogy csak ebben az évben jutottak el a kiadásig. És a Coldplay video is mókás. De abban a kérdésben, hogy melyik jelent többet, Johnny Cash a válasz.
DG: Nemrég beszélgettem Brandon Flowers-szel, aki elmesélte, hogy mi voltunk az egyik oka, hogy ő megalakította a The Killerst. Hát akarhatsz még ennél többet? Visszatérve Johnny Cash-re… nem tudod elfelejteni az érzést, hogy “Itt vagyok egy fiú Basildonból és Johnny Cash, az ember, aki Elvis Presley tekintélyével vetekszik, az egyik dalunkat énekli.“
Létezik az örökségeteknek negatív oldala?
DG: Hát persze. A 16 éves fiam nézi a tévében a Top Of The Pops felvételeket és közben teszi a megjegyzéseket: “Nézd már, hogy néztél ki, apa!“ Szerencsétlenségünkre a nyilvánosság előtt nőttünk fel, amivel együtt kell élni. Nemrég találtam egy gyűjteményt, amit a volt nejem szedegetett össze. A korabeli interjúink elképesztően rosszak voltak. És személyeskedőek! Utáltak minket. Ez a dolgokat más szemszögbe helyezi.
Martin, megvan még a csirkés jelmezed, amit a legutóbbi turnén viseltél?
MG: Nem vagyok olyan, mint Elton John. Nincsen klimatizált raktáram tele a fellépőruháimmal. Valahol egy ládában van egy szekrényben. Vagy inkább valahol egy segélyszervezet boltjának kirakatában ezzel a felirattal: “Egy csirkés fellépőruha. Enyhén verejtékes.“
Dave, olvastam rólad, hogy nem szereted hallani az énekhangodat…
DG: Mert ez olyan, mintha az üzenetrögzítőn hallanád a rámondásodat. Soha nem úgy hangzik, mint amit képzelsz. De azt hiszem, ma már sokkal jobb énekes vagyok, mint valaha.
Az új albumotok, a Sounds Of The Universe tartalmaz néhány önmarcangoló darabot: egy kapcsolat elcseszése, üldözöttség. Ugyan már, nem lehet ennyire rossz…
MG: Felkelek, 30 métert sétálok a stúdiómhoz Santa Barbarában és ez jön ki belőlem. Persze, egy kicsit azért boldogabb vagyok, mint régen. Abbahagytam az ivást 3 éve. Alkoholista voltam és leállás nagyon jót tett. Annyi mindenből kimaradtam. Egész utazások vannak, amikre nem emlékszem. Koncert előtt is innom kellett. De azt gondolom, a dalszöveg mindig abból az érzésből fakad, hogy keresek valamit.
Dave, a 90-es évek közepén azt mesélted, hogy drog hatása alatt a Bádogemberrel beszélgettél az Óz a nagy varázslóból. Ez mit jelent?
DG: Elismerem, hogy beszélgettem az Óz a nagy varázsló egyik modell figurájával, ami az én döntésem volt (nevet). Az egy ajándék volt, amit nekem adott valaki. Drog hatása alatt ő volt az, akivel beszélgettem. Azt hiszem, végül lelőttem.
Lelőtted a Bádogembert?
DG: Igen, mert amit mondott, az nem volt kedves, ezért lelőttem (nevet). Volt néhány fegyverem akkoriban. És amikor felmondtam a lakásbérletet, hatalmas összegre pereltek azért az állapotért, amit magam után hagytam.
MG (aggódva): Szerencsés vagy. Mi lett volna, ha az egyik golyó visszapattan a bádogról és eltalál?
DG: Ja, szerencsés vagyok.
AF (hirtelen mérges): Egyébként imádjátok a kérdést, ugye? Drogokról. Ti, magazinok mindent tudni akartok a drogokról. Bárhova elmehetünk Európába és senki nem teszi fel a kérdést a drogokról…
Nem hinném, hogy drogok körül fontoskodtam volna…
DG: Egyébként nem bánom, hogy beszélek róla. Megtörtént. De itt azért többet kérdeznek róla, mint bárhol máshol. Az emberek tudni akarják, vajon felveszem-e a szerepem és beszélek-e Amy Winehouse-zal vagy Pete Doherty-vel.
Fogsz?
DG: Tulajdonképpen nemrég találkoztam Pete-tel (mosolyog). Nem, nem fogok.
Dave és Martin, ti több, mint 30 éve vagytok kreatív kapcsolatban. Milyen páros vagytok? Lennon & McCartney? Morecambe & Wise? [brit komikus páros]
DG: Hogy együtt fekszünk-e pizsamában az ágyban? Nem. Turnén még mindig megvan “Húzzál el a szobámból” pillanat, de mindenki másnak is. Most, kevesebb és több is van közöttünk és ezt értékeljük. Elképesztő városokba utazunk, ahol körülnézünk és aztán koncertet adunk. Ez egy francos kiváltság. Hogy erre rájöjj, addig sok szaron kell keresztülmenned.
Q Magazine, May 2009, p. 86-87.
http://www.freestate.hu/site/article/art-q-magazine-interview/
